Vadim Vozdvizhensky
Sarospatak-Tokay
26th March 2010
Hrihorij Szavics Szkovoroda
(1722. december 3. – 1794. november 9.)
a nagy orosz és ukrán filozófus, pedagógus és költő
„Az én szeretett Hegyaljámon…”
(
1745-1749)
1734. szeptemberében Hrihorij Szavics Szkovoroda a Kijevo-Mogiljanszkaja Akadémiára jelentkezett, ahol megszakításokkal tíz évig tanult. ,,A tudományok köre, amelyeket Kijevben tanítottak, nem tűnt elegendőnek. Idegen tájakat kívánt látni...” – írja Mihail Kovalenszkij, leghűségesebb tanítványa, Grigorij Szkovoroda élete (1794) című könyvében. 1745. augusztusában Hrihorij Szkovoroda kiváló énekhangjának – és főleg annak a két évnek köszönhetően, amelyet a kozák férfikórus tagjaként Szentpétervárott, a cári udvarnál töltött – ajánlatot kapott Fjodor Sztyepánovics Visnyevszkij tábornoktól arra, hogy betöltse a kántori posztot a tokaji görög-orosz pravoszláv kápolnában. Így 1745-ben az udvari komisszárral és annak 34 személyből álló katonai kíséretével együtt elindult Kijevből Tokajba, ahol 1733 óta Anna Ioannovna császárnő utasítására ,,bor komisszió” néven a Magyar Borok Császári Bizottsága működött. A bizottság a cári komisszárok vezetése alatt 65 éven át gondoskodott a tokaji bor vásárlásáról és szállításáról. Minden évben 50-75 ezer liter új és régi, minőségi bort szállított az orosz cárok asztalához. Akkoriban a mintegy 35 orosz és 200 görög egy pravoszláv közösségben élt, és egymás nyelvét is tanulták. Később, 1790-ben a deszkakápolna helyén a helyi görögök ortodox templomot építtettek az oroszok hozzájárulásával, amelyen Hrihorij Szkovoroda emléktáblája látható most Tokajban.
Hrihorij Szkovoroda mindössze néhány emléket hagyott hátra Magyarországról az utókor számára abból az időből, amikor fiatal kántorként szolgált a tokaji orosz kápolnában. „Az én szeretett Ungáriámban ökrökkel őrölnek. És vajon mi tiltja Lukácsnak, hogy ökör legyen? Ne gondold, hogy mintha földi ökröket érinti ez a furcsa igazság: „Az őrlő ökörnek a száját ne zárd el.” – írja Hrihorij Szkovoroda A Beszélgetés két személyre arról, milyen könnyű bolondnak lenni című alkotásában. Ezzel az akkori magyar nép jogfosztott helyzetére akart utalni, valamint az ukrán nép nehéz sorsára kívánt emlékeztetni, mivel mindkettő elnyomás alatt élt. „Igen, most is némely földön Istennek nevezik az Urat” – megjegyzi a filozófus hazatérte után 1766-ban A keresztény jó erkölcshöz vezető bejárati ajtó című értekezésében. A Szarvastehén és a vadkan című állatmeséjében tesz említést „a lengyel és magyar hegyekről”, tehát a Kárpátokról. Hasonlóan, A csuka és a rák című állatmeséjében nosztalgiával gondol vissza „a gyors Dunára”. A tokaji aszút a filozófus korábban is ismerte, amikor a cári udvarnál énekesként szolgált. Fogyasztásához bölcs tartózkodással viszonyult, bizonyos filozófiai mixtúrának tartotta, ami irgalmas emlékeztetést jelentett a napos meleg tavaszra és a barátokra, akiktől a hóban borított sztyeppe választja el. „Itt különböző borok vannak, itt nedű édes van...” írja a költő Tokajról Fabula de Tantalo című versében. A szél és a filozófus című állatmeséjében panaszkodik a szélre, mert „…felborítja az utolsó pohár bort az asztalán...” A magyar téma igen fontos helyen van Hrihorij Szkovoroda számos művében, amelyekben pontosan alkalmaz olyan magyar szavakat, mint a „kád”, „kakas”, „must”, „ruha” stb.
Bár kevés információ áll rendelkezésünkre arról az időszakról, amikor Hrihorij Szkovoroda Magyarországon tartózkodott, de nyugodtan feltételezhetjük, hogy járt Sárospatakon, a híres Református Kollégiumban, hiszen az iskola nagyszerű tanárainak híre Szentpétervárig és Kijevig is eljutott. Ennek tudatában indulhatott hazánkba, mert kíváncsi volt a pataki oktatási módszerekre, az iskola könyvtárára és különösen a filozófia tanítására. Feltehetően Hrihorij Szkovoroda találkozott néhány általunk is ismert, akkoriban Sárospatakon tanító tanárral. Olyan jeles személyekkel, mint például főgondnak Báji Patay Sámuel, professzorok ifj. Csécsi János, II. Szatmári Paksi Mihály, Sárkány Dávid, Bányai István. 1775-ben megírja A világ ábécéje című kedvenc művét, ami emlékeztet Janus Amos Comenius Orbis Sensualium Pictus című könyvére, aki előtte száz évvel ott tanított 1650 és 1654 között. A reformáció tanai befolyásolták a filozófus további életét és gondolkodását, amelyet sokan példamutatónak tartottak. Közöttük Iván Kotlyarevszkij és Tarasz Sevcsenko ukrán költők, Lev Tolsztoj, és Mihail Bulgakov orosz regényírók.
Visszatérve Magyarországról, értékes szellemi tartalékokat vitt magával, amelyekből élete végéig táplálkozott. A találkozásai során, „tudósok ismeretségét és szimpátiáját sikerült kivívnia, és ezzel új ismeretekre szert tennie, amelyekkel saját hazájában nem rendelkezett és nem is rendelkezhetett”– írja Mihail Kovalenszkij. Mindemellett nagymértékben tökéletesítette latin, görög, német és héber nyelvtudását, ami szintén hasznára vált későbbi pedagógiai munkájában és nem utolsó sorban a magyar nyelvet is elsajátította.
S végül felmerülhet a kérdés: vajon kik azok a híres külföldi emberek, akik megfordultak Hegyalján vagy átutaztak a kis településein? Egy dolog biztos: ők életük végéig megőrizték emlékezetükben az itt átélt feledhetetlen élményeket.