Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:

- Mikor Edekon úr nálunk járt Oresztész úrral... Jól mondom, jól: Oresztész úrral... A császár Krizafiosz úrra bízta őket, hogy úri helyük legyen és jó asztaluk. Krizafiosz a testőrök kapitánya, hatalmas úr, és kedves embere a császárnak. Ő mindjárt maga vendégeiként bánt a követekkel. Elvitte őket a városba; megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizánc falait, az Aranykaput, a temetőt, a hippodromot, a Zsófia-templomot, Nagy Konstantinosz porfiroszlopát, a lámpaházat. Mindent. A tolmács én voltam.

Atilla Edekonra tekintett. A szemével kérdezte, hogy Vigilász igazat beszél-e.

Edekon mosolyogva biccentgetett rá.

Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:

- Mindent elmondok az utolsó hajszálig igazán. Csak a fiamat ne, felséges király!

- Beszélj!

- Edekon úr bámuldozott. Különösen a palotákon és a művészi kincseken bámuldozott.

"Ezek aztán gyönyörű házak - mondotta. - Nemhiába, hogy egy helyen lakó nép vagytok, de értitek is a házépítésnek a mesterségét."

Krizafiosz erre így felelt:

"Minden csigának olyan a háza, amilyent maga nyálazgat magának."

"Nem értelek - felelte Edekon úr. - Én akármilyen buzgó csiga volnék is, ilyen palotát soha nem tudnék nyálazgatni a testem köré."

"Dehogynem - mosolygott Krizafiosz -, ha te nagyon akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád: márványlépcsős, aranytetős. Mellette ciprusos kerted. Kerted alatt a tenger."

S amíg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint valami beszélő halott. Én csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gomolyodik ki ebből a vallomásból.

"Ne tréfálj velem - felelte Edekon úr. - Ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én ilyenhez?"

Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem görögül, hogy maradjak hátra Edekon úrral, és biztassam, hogy ha komolyan áhítozik egy szép márványpalotára, délben jöjjön el ebédre őhozzá, de egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én kísértem föl a társalgószobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a képeket, a kígyó formájú asztallábat. Mindent. Akkor, hogy le is ült végre, Krizafiosz azt mondja neki:

"Miféle hivatalban vagy te Átillánál?"

"Nálunk nincsenek hivatalok - felelte Edekon úr -, én csupán belső embere vagyok az uramnak, s én is a testőrségnek parancsolok, mint te itten."

"Szabad a bejáratod Átillához?"

"Szabad."

"Éjjel is, mikor alszik?"

"Akármikor."

"Hát éjjel is?"

"Éjjel is."

Edekon mosolygott.

S hogy akkor Atilla ránézett, megszólalt:

- Milyen jól emlékszik a róka!

Atilla hátradőlt a karosszékén. A kardját a lába közé vette.

Vigilász folytatta:

- Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, ígymond, előbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz Edekon úrnak:

"Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik palota a tiéd, ha akarod. S még kincsed is lesz annyi, amennyiről most nem is álmodhatsz. De mielőtt szólnék, esküdj meg, hogy amiket mondok, ha el nem fogadod, titokban maradnak. Soha ez életben senkivel nem közlöd. Mert nagy baj kelhetne belőle."

Edekon úr kezet nyújtott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram király, én nem tehettem másképpen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az esztendei fizetésem, és nekem tolmácsolni kell, amit mondanak. Én csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem cselekedtem ellened a magam lelkéből semmit.

És tovább vallott. A titok szinte darabonkint szakadt belőle. Atilla komor volt. Én ólomhegyet éreztem a mellemen.

Vigilász folytatta:

- Az eskü után így szólt Krizafiosz: "Ha te bejáratos vagy éjjel is Átillához, nem volna-e lehetséges, hogy Átilla hamarabb lássa az őseit, mint ahogy a természet rendje szerint láthatná?"

- Vagyis hogy megöljem - felelte nyugodtan Edekon úr.

Atilla megvetően csukta össze a szempilláit. A főurak meghördültek a haragtól.

- Folytasd! - parancsolta Atilla.

Vigilász a félelemtől csaknem vért verejtékezve vallott tovább:

"Nem mondtam azt - szólt rá Krizafiosz -, én csak azt mondtam, hogy a csillagok állnak az égen, de némelyik lehull. Átilla csillaga is lehullhat. Pláne ha valaki ügyesen megpiszkálja..."

"Beszéljünk nyíltan - mondta rá Edekon úr -, ti, görögök, a fene tudja, micsoda madárnyelven szóltok. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem Átillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzá illő kincseket. De mit mond erre a császár?"

"A császár? - felelte most már egyenesen Krizafiosz. - Az én nyelvemmel a császár beszél."

Atilla a padlóhoz ütötte a kardját.

- Gazemberek! - üvöltötte Urkon, egy bikaszemű barna főúr.

S a kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy tekintettel megbékózta a karját.

Egy minutumnyi csendesség. Künn egy ló nyerít. Halottszagot érzek. Vigilász sápadtan folytatja:

- Edekon úr elgondolkodott, aztán így szólt: "Ez nem csekély ügy. Mennyi pénzt ajánlotok érte?"

"Amint mondottam - felelte Krizafiosz -, választhatsz egy palotát, bármelyiket itt a városban, csak persze a császárét nem. De azon túl akármelyiket. Akár ha tetszik: ezt is, amelyikben most vagyunk. Így, ahogyan van: szőnyegek, bútorok, minden berendezés a tied. S hogy pénzed is legyen bőven, mindenkoron: a tied, amit adóképpen fizetünk Átillának: egyévi adónak megfelelő arany, vagyis hatezer font. Ez csak elég kincs?"

"Elégnek elég - bólintott Edekon úr -, de nekem már a gyilkosság előtt is kell pénz: a testőröket meg kell vesztegetnem."

"Azt úgyis tudjuk - mosolygott Krizafiosz -, külön számítódik. Mennyit adjunk erre a célra?"

"Ötven font elég" - mondotta Edekon úr.

Véltem, hogy elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember minden rómait keresztre feszíttet, akit csak megfoghat. Először is a városban található rómaiakat szedeti össze.

Ránéztem.

Ült mozdulatlanul, mint valami Hádesz-szobor, sötét, hallgató arccal. Micsoda vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!

És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával a keresztet ácsolja, amelyre fölfeszítik.

Csak percek kérdése az életünk.

- Krizafiosz fölkelt - folytatta kriptai hangon Vigilász -, azonnal oda akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta. "Ne siessünk ezzel - mondotta -, mert a követtársaim megszagolhatnák, hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Átilla apróra el szokta kérdezni, hogy illően fogadtak-e bennünket. Hogy kitől mennyi ajándékot kaptunk. Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanút keltene."

- Így volt - bólintott reá Edekon.

Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arca becsületes, és apró szemei észtől csillogók. A király bennfentesei közé tartozott. Ha országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor is elmondta volna Atillának.

A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele-mellette, mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledől, az ő gyökerük is kiszakad vele.