- •Volt ott ilyen magamkorú fiú harminc is.
- •Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.
- •Válaszul az egyik rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.
- •Végre megszólalt:
- •Valami szépet akart mondani, láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott, és a fejét csóválgatta:
- •Vigilász ügyes tanító volt különben: mindig hunul mondta a kérdést, s az uraknak a kérdés ismétlésével kellett felelniük.
- •Valami egy óra múlva megint a Tisza vize csillant elő. Az út szinte elveszett a kövér fűben. A Tisza végtelen kígyóként kanyarog a mezőségen. Néhol fűzfák sűrűje takarja a vizet a szem elől.
- •Visszatántorodtam. Az ütés tűzként égetett. Éreztem, hogy vér csordul a nyakamon.
- •Valami harminc ház az összesen, s húsz közüle úri.
- •Ismét elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
- •Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.
- •Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.
- •Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fűznek össze.
- •Isten veled! Élj boldogul!
- •Valami húsz hun lovas szemlélte a kínlódót érdeklődéssel. Néha odaszóltak:
- •Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat. A fiánál is annyit. Tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.
- •Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:
- •Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász megkönnyebbülten lélegzett:
- •Végzett.
- •Vigilásznak a fiára mutatott.
- •Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
- •Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül:
- •Végigpillantott a levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:
- •Vandálok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy láda aranyedénnyel.
- •Vállat vontam:
- •Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.
- •Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába.
- •Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... Apokaliptikus világzavarodás.
- •Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.
- •Időnkint elkábultam, időnkint ébredezett az eszméletem.
- •Végre nagy elfogultan kérdezem:
- •Vállat vontam:
- •Volt annyi emberség benne, hogy kezet nyújtott.
- •Végre én szólalok meg latinul:
- •Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.
- •Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla sátorának kerestek helyet. Valami domb kellett volna, de nincs.
- •Végre a fővezér ajka mozdult meg, mintha lélekfojtó álomban rebegné:
- •Véltem, hogy Emőke izent valamit. Mentem bágyadtan, érzéstelenül, mint valami ónember.
- •Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetőzne, de más főurak érkeztek oda: magukkal vonták.
Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:
- Mikor Edekon úr nálunk járt Oresztész úrral... Jól mondom, jól: Oresztész úrral... A császár Krizafiosz úrra bízta őket, hogy úri helyük legyen és jó asztaluk. Krizafiosz a testőrök kapitánya, hatalmas úr, és kedves embere a császárnak. Ő mindjárt maga vendégeiként bánt a követekkel. Elvitte őket a városba; megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizánc falait, az Aranykaput, a temetőt, a hippodromot, a Zsófia-templomot, Nagy Konstantinosz porfiroszlopát, a lámpaházat. Mindent. A tolmács én voltam.
Atilla Edekonra tekintett. A szemével kérdezte, hogy Vigilász igazat beszél-e.
Edekon mosolyogva biccentgetett rá.
Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:
- Mindent elmondok az utolsó hajszálig igazán. Csak a fiamat ne, felséges király!
- Beszélj!
- Edekon úr bámuldozott. Különösen a palotákon és a művészi kincseken bámuldozott.
"Ezek aztán gyönyörű házak - mondotta. - Nemhiába, hogy egy helyen lakó nép vagytok, de értitek is a házépítésnek a mesterségét."
Krizafiosz erre így felelt:
"Minden csigának olyan a háza, amilyent maga nyálazgat magának."
"Nem értelek - felelte Edekon úr. - Én akármilyen buzgó csiga volnék is, ilyen palotát soha nem tudnék nyálazgatni a testem köré."
"Dehogynem - mosolygott Krizafiosz -, ha te nagyon akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád: márványlépcsős, aranytetős. Mellette ciprusos kerted. Kerted alatt a tenger."
S amíg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint valami beszélő halott. Én csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gomolyodik ki ebből a vallomásból.
"Ne tréfálj velem - felelte Edekon úr. - Ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én ilyenhez?"
Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem görögül, hogy maradjak hátra Edekon úrral, és biztassam, hogy ha komolyan áhítozik egy szép márványpalotára, délben jöjjön el ebédre őhozzá, de egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én kísértem föl a társalgószobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a képeket, a kígyó formájú asztallábat. Mindent. Akkor, hogy le is ült végre, Krizafiosz azt mondja neki:
"Miféle hivatalban vagy te Átillánál?"
"Nálunk nincsenek hivatalok - felelte Edekon úr -, én csupán belső embere vagyok az uramnak, s én is a testőrségnek parancsolok, mint te itten."
"Szabad a bejáratod Átillához?"
"Szabad."
"Éjjel is, mikor alszik?"
"Akármikor."
"Hát éjjel is?"
"Éjjel is."
Edekon mosolygott.
S hogy akkor Atilla ránézett, megszólalt:
- Milyen jól emlékszik a róka!
Atilla hátradőlt a karosszékén. A kardját a lába közé vette.
Vigilász folytatta:
- Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, ígymond, előbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz Edekon úrnak:
"Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik palota a tiéd, ha akarod. S még kincsed is lesz annyi, amennyiről most nem is álmodhatsz. De mielőtt szólnék, esküdj meg, hogy amiket mondok, ha el nem fogadod, titokban maradnak. Soha ez életben senkivel nem közlöd. Mert nagy baj kelhetne belőle."
Edekon úr kezet nyújtott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram király, én nem tehettem másképpen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az esztendei fizetésem, és nekem tolmácsolni kell, amit mondanak. Én csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem cselekedtem ellened a magam lelkéből semmit.
És tovább vallott. A titok szinte darabonkint szakadt belőle. Atilla komor volt. Én ólomhegyet éreztem a mellemen.
Vigilász folytatta:
- Az eskü után így szólt Krizafiosz: "Ha te bejáratos vagy éjjel is Átillához, nem volna-e lehetséges, hogy Átilla hamarabb lássa az őseit, mint ahogy a természet rendje szerint láthatná?"
- Vagyis hogy megöljem - felelte nyugodtan Edekon úr.
Atilla megvetően csukta össze a szempilláit. A főurak meghördültek a haragtól.
- Folytasd! - parancsolta Atilla.
Vigilász a félelemtől csaknem vért verejtékezve vallott tovább:
"Nem mondtam azt - szólt rá Krizafiosz -, én csak azt mondtam, hogy a csillagok állnak az égen, de némelyik lehull. Átilla csillaga is lehullhat. Pláne ha valaki ügyesen megpiszkálja..."
"Beszéljünk nyíltan - mondta rá Edekon úr -, ti, görögök, a fene tudja, micsoda madárnyelven szóltok. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem Átillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzá illő kincseket. De mit mond erre a császár?"
"A császár? - felelte most már egyenesen Krizafiosz. - Az én nyelvemmel a császár beszél."
Atilla a padlóhoz ütötte a kardját.
- Gazemberek! - üvöltötte Urkon, egy bikaszemű barna főúr.
S a kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy tekintettel megbékózta a karját.
Egy minutumnyi csendesség. Künn egy ló nyerít. Halottszagot érzek. Vigilász sápadtan folytatja:
- Edekon úr elgondolkodott, aztán így szólt: "Ez nem csekély ügy. Mennyi pénzt ajánlotok érte?"
"Amint mondottam - felelte Krizafiosz -, választhatsz egy palotát, bármelyiket itt a városban, csak persze a császárét nem. De azon túl akármelyiket. Akár ha tetszik: ezt is, amelyikben most vagyunk. Így, ahogyan van: szőnyegek, bútorok, minden berendezés a tied. S hogy pénzed is legyen bőven, mindenkoron: a tied, amit adóképpen fizetünk Átillának: egyévi adónak megfelelő arany, vagyis hatezer font. Ez csak elég kincs?"
"Elégnek elég - bólintott Edekon úr -, de nekem már a gyilkosság előtt is kell pénz: a testőröket meg kell vesztegetnem."
"Azt úgyis tudjuk - mosolygott Krizafiosz -, külön számítódik. Mennyit adjunk erre a célra?"
"Ötven font elég" - mondotta Edekon úr.
Véltem, hogy elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember minden rómait keresztre feszíttet, akit csak megfoghat. Először is a városban található rómaiakat szedeti össze.
Ránéztem.
Ült mozdulatlanul, mint valami Hádesz-szobor, sötét, hallgató arccal. Micsoda vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!
És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával a keresztet ácsolja, amelyre fölfeszítik.
Csak percek kérdése az életünk.
- Krizafiosz fölkelt - folytatta kriptai hangon Vigilász -, azonnal oda akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta. "Ne siessünk ezzel - mondotta -, mert a követtársaim megszagolhatnák, hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Átilla apróra el szokta kérdezni, hogy illően fogadtak-e bennünket. Hogy kitől mennyi ajándékot kaptunk. Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanút keltene."
- Így volt - bólintott reá Edekon.
Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arca becsületes, és apró szemei észtől csillogók. A király bennfentesei közé tartozott. Ha országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor is elmondta volna Atillának.
A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele-mellette, mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledől, az ő gyökerük is kiszakad vele.