Véltem, hogy Emőke izent valamit. Mentem bágyadtan, érzéstelenül, mint valami ónember.

Megyünk a sokaságon át, odaérkezünk az udvarba. Ott már nincs senki.

Félrevon a fal mellé, a sötétségbe.

És sugdos rejtelmesen:

- Arra kérlek: ne menj el a temetésre.

Emőke szokott illatvize szaglott rajta, s ez szinte felbőszített.

- Miért?

- Csak. Kérlek, esedezek. Ezt az egyet tedd meg!

- De miért? Az okát mondd.

- Az éjjel borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy Átilla lóháton száll a felhők között egy kis csapat emberrel: véres lovak és véres emberek... Te is köztük voltál.

- Ugyan, eredj a pokolba! - förmedtem rá.

Letérdelt, és átkarolta a lábamat:

- Ne menj el, Zéta! Ne menj el! Ezt az egyet kérem csak tőled. Valamikor azt gondoltam, kérhetek többet is. Nyájas voltál hozzám és kedves, és egyszer én egy rózsát dobtam le neked az ablakból. Fölvetted a rózsát és megcsókoltad. Azt gondoltam: az én szívem az a rózsa...

A vér a fejembe futott:

- Te adtad azt a rózsát?

- Haragszol érte? Rosszat tettem vele? Nem akartam. Bocsáss meg. Utadban többé nem leszek. De ne menj el a temetésre.

Az első gondolatom az volt, hogy felrúgom, meggázolom, vagy nem tudom, mit csinálok vele. De míg a meglepődés elnehezített, lefogta a kezemet egy csillapító gondolat is. Ostoba leány! Mit tudja ez, hogy mit cselekedett?

- Nyugodj meg - feleltem -, én is álmodtam valamit. Az én álmom jobb a tiednél és bizonyára okosabb is.

S otthagytam.

Délben rovást hozott egy komor testőr, hogy akinek a neve azon van, ne hagyják el szobájukat a temetésig. Valami negyven név volt a vesszőn. Az enyém is. A három velem lakó rab ravóé is.

Egy órával később Ména-Ságh lépett be a szobánkba. Két táltos-szolga jött utána. Az egyik ruhafélét hozott, a másik fáklyákat.

- Emberek - rendelkezett zordonan -, a temetésre majd öltsétek föl ezt a gyászzsákot. A lovak mellett mentek majd sorjában. Zéta, te vezeted őket. Mikor a koporsót levisszük a szekérről a Tisza fenekére, az én kürtöm szavára valamennyien köréje borultok, akik ebbe a ruhába vagytok öltözve. S úgy maradtok, míg csak a gyászének el nem végződik.

- Amint parancsolod, uram.

Elmegy.

Nézzük a ruhát: vékony fekete posztóból varrott zsák, kinek sarkáig érő, kinek félszárig. De bő. Csupán a két karnak és a két szemnek van rajta lyuk.

Alig lép el Ména-Ságh, egy gyászruhába öltözött nő jelenik meg az ajtóban. Fölveti a fekete fátyolt: Emőke.

Ránéz a szolgatársaimra, és parancsolóan szól:

- Menjetek ki!

A rabok kimennek. Én csak ámuldozok. Mintha egy gyászba öltözött márványszobor állana előttem. Az arcán hideg nyugalom, a nézése valami dermesztő.

- Zéta - mondja rekedten, halkan -, látom, már megvan a gyászruhád.

- Éppen most hozták.

- Kéréssel jöttem. Tudom, hogy mindent megteszel, amire kérlek. Amikor útnak indítanak, öltözz föl, de maradj vissza kissé. Várd meg, míg a társaid kimennek. Várj, míg ide nem jövök. - S fölemelte az ujját. Még halkabban susogta: - Míg ide nem jövök.

Elkísértem a kijáratig, de csak utána mentem - szólani nem mertem.

Már akkor a paloták népe mind feketébe öltözötten járt-kelt. A lovak közül is kiválogatták a feketéket. A többi a ménesben maradt.

Gondolkodva tértem vissza. Nem értettem, mit akar? Talán Dzsidzsia beszélt neki is? De milyen kísértetiesen fehér volt az arca. A mozdulatai is milyen gépiesek. A szeme mindenkinek vörös. Az övé nem. Kék árnyék környezte a szemét. Ezért volt a nézése olyan beteges.

Délután négy óra tájt felbúgott a gyászkürt. A palotának a fala is reszketett belé. Magunkra öltöttük a különös gyászruhát, és megindultunk.

Mikor a kijárathoz érkeztünk, megszólalok a hátulsó társaimnak:

- Az övem bent maradt. Csak menjetek.

Öt minutumig se várakoztam: megnyílt az ajtó és belebbent a leány.

Megállt. Nézett.

- Te vagy?

- Én vagyok. Parancsolj.

- Vesd le azt a gyászruhát, és add reám! Gyorsan!

Leszakította a fátyolát, s a földre dobta. Kivonta a tűt a hajából, s a sarokba dobta. A haja leomlott. Az arca, mint a fehér viasz. Az ajka szinte kék.

- Kisasszonyom - rebegtem aggódva.

- Csitt, egy szót se!

- Kisasszonyom...

Már akkor levetettem a zsákruhát, s a karomon tartottam, de elijesztett a szemének ónos nézése.

- Add rám - susogta.

- De kérlek...

- Szeretsz engem?

- Ó, istenem...

- Hát akkor add rám... Nem: várj előbb... Csókolj meg... Megérdemled... Tudom mit szenvedtél... Tudom, én tudom mi az a...

És vértelen ajkát nyújtotta. Üdvösségem lett volna az a perc. De akkor... Hideg volt a szája, mintha halottat csókoltam volna meg.

- Ne kérdezz semmit - susogta -, ne szólj semmit.

Hát én nem is szóltam semmit, de valami fázós fásultsággal adtam rá a ruhát.

Még egy mozdulata volt. Megpillantotta, hogy a karján fekete csipkék vannak. Azokat is letépte és eldobta.

S kilibbent, mint az árnyék.

Én ott maradtam. Amit tettem, meg kellett tennem. Ő kért rá. Ha azt kívánta volna, hogy ugorjak a kútba, beugrottam volna, mert ő kívánta. Mégis furcsálltam, hogy a fáklyások közé áll. Nem értettem.

Künn megzendült a gyászének, s belévegyült a nép fel-felzúgó sírása. Aztán egy-egy kiáltása a papnak a hun istenhez.

És én még mindig a szobában ültem. Fekete gondolatok kerengtek a fejemben.

Mégis hát miért öltözött az a leány a ruhámba? A nők sokszor fontoskodók, és kis füstből nagy felleget fújnak. Bizonyosan megsértette valaki Emőkét: talán az anyja, talán valamelyik királyné? Talán nem jelöltek neki rangjához illő helyet a szertartásnál, s benne a nemzeti érzés fellázadt: azt cselekszi, hogy így fejezi ki a gyászát a király iránt.

Az, hogy engem föl is akaszthatnak a parancs megszegéséért, csak átfutó gondolatom volt. Amit Emőke kíván, az nekem parancs.

Összeszedtem a fátyol foszlányait, s a ládámba rejtettem. Odatettem a tűt is. Majd holnap visszaviszem.

Mikor kimentem a palotából, a koporsó mellett Györhe táltos állt. Vérrel behintett gyolcs lepedő volt rajta; a feje meztelenre borotvált, s véresre hasogatott. A többi pap is úgy volt öltözve. Az öreg vak Káma is, aki a koporsó fejénél állott, s egyre az égre nézett. A bús embererdő fojtott csendben hallgatta Györhe táltos mély hangú énekét, amint Atilla nevében a nép felé fordulva búcsúzott:

- Nem volt e világnak még olyan királya, akit úgy szerettek volna, mint engemet, s én mégis elhagyom az én hű népemet!

A visszafojtott sírás halk morajlása következett. A szemekből patakzott a könny.

A táltos folytatta:

Ki mindig a halál birodalmát jártam,  szembe őt magammal soha nem találtam,  orvul vont rám íjat, amikor aludtam,  s fejemet szép mátkám szívére hajtottam.  Az Isten áldjon meg, Rika feleségem,  hadak ölén álmom, itthon üdvösségem,  két aranyalmámnak gyümölcstermö fája,  királyi palotám szomorú virága.

Szívet tépő sikoltással emelkedett föl a királyi hölgy, és odavetette magát a koporsóra. És hangos sírással borult oda a két gyászba öltözött királyfi is: Csaba és Aladár.

A táltos így folytatta:

Utoljára szólok kis Csaba virágom,  te legkedvesebbem ezen a világon,  nem nézel mosolygó szemmel többé reám:  nem mondhatod többé ezt az egy szót: atyám.  De ahányszor baj ér, nézz föl az egekre:  villám lobog ottan - a te atyád lelke.

A nép együtt sírt a királyi családdal. A táltos egyenként búcsúztatta el Atillát a többi fiaitól is. Aladárt a hun nép fényének és büszkeségének nevezte, Irnákot a hadak csillagának, Ellákot kedves oroszlánjának, Dengezicset a hunok ragyogó eszének mondotta. Azután a vezérek kerültek sorra, s a főméltóságok, a szövetséges királyok, végül maga a nép, amelynek az egyetértést ajánlotta. S a búcsúzó így végződött:

Isten veled szép föld: Tisza, Maros tája,  legvitézebb népem örökös hazája.  Testem már földanyánk kebelébe megyen,  lelkem csillagok közt száguld ez éjjelen!

Aztán az öreg Iddár állt a koporsó mellé, és messze harsogó, éneklő hangon sírta:

- Ó, jaj nekünk! A mi napunk leesett az égről! Déli magasságban ragyogó szép napunk leesett!

- Leesett a mi napunk! - zúgta a nép sírva.

Iddár a fejét himbálva terjesztette a kezét a koporsó felé:

- Miért hagytál el bennünket, Átilla? Van-e olyan hely ezen a világon, ahol jobban szeretnek, mint mi szeretnénk? Ó, nincs olyan hely a teremtett világban sehol! Miért hagytál el bennünket, Átilla?

A nép zokogva ismételte a táltos végszavait. A férfiak e viharzó sírásban tőrrel hasogatták az arcukat, hogy véres könnyel sirathassák őt, akit siratni a köznapi sírás könnyei nem méltók.

Iddár folytatta:

- Ha föltűnni láttuk királyi arcodat, örömtől repesett a szívünk. Minden kard megmozdult a hüvelyében. Láng lövellt az erekbe. Az anyák fölemelték a csecsemőiket, és azt mondták: "Nézd, itt megy Átilla!"

És a folytonos zokogás közt folytatta:

- Átilla! Átilla! te voltál a mi örömünk, aminő örömünk nem volt soha, te vagy most a mi fájdalmunk, aminő fájdalmunk nem volt soha! A te neved volt a mi büszkeségünk, a mi messze tündöklő fényes tornyunk, most a te neved a mi alázatunk, gyászba leomlásunk!

Elcsuklott, s küzdött a sírással, mígnem folytathatta:

- Voltak királyok ezen a világon híresek, nevesek, hatalmasak, de olyan király egy se volt, mint te, Átilla!

- Ilyen király nem volt! - ismételte az ezernyi ezer ember zokogása.

- És lesznek királyok, de olyan király nem lesz többé, mint te voltál.

- Nem lesz ilyen több! - ismételte a nép.

- A te neved úgy ragyogott elő, mint a fölkelő nap az éjszakából. Miért térsz vissza, Átilla, a fekete éjbe? A lenyugvó nap magával viszi sugarait: te elviszed magaddal a hunok dicsőségét!

- Vége a hun népnek! - bődült el a fővezér.

A nép viharzó sírással ismételte a fővezér szavát, és a táltos csak jó idő múltával folytathatta:

- Hogy bírod elhagyni a hadat, amelynél erősebb nem volt e földi világon! Hogy bírod elhagyni aranysátorodat, pompás palotádat, világgá sugárzó dicsőségedet! Ó, hogy kiesett a kezedből az Isten kardja! Ó, hogy árván hagytad ezt a nemzetet!

Nem lehetett tovább beszélnie. Az embereket olyan őrjöngés fogta el, hogy a vér patakzott az arcukból. A karjukat és mellüket is hasogatták már.

A fővezér beleszúrta a tőrét a bal karjába. A nők elájultak. Az öreg Ardarik király is elszédült, és elesett a koporsó mellett.

A táltosok föltették a koporsót a gyászszekérre, s a tizenkét fekete ló megindult a Tisza felé.

Elöl vezették Villámot, Atilla legkedvesebb lovát, fölnyergelten, fekete fátyollal sarkig borítottan. A ló után tizennégy koronás király gyalog, gyászfátyolosan. Utánuk következtek a papok, ki fehérben, ki feketében, valami százan. A sok énekes fiú a papok előtt a papokkal énekelte a hunok halotti zsoltárát. Előttük lépegettek az összes zenészek egy bandává alakultan. S valami velőkbe ható bús melódiát sípoltak, aminőt a hunok földjén kívül nem hallottam.

A koporsót a család gyalog követte. Gyalog a királynék s Atilla fiai, a főurak, a főtisztek, a hun mágnások mind hajadonfőtt, megtépett ruhában.

A koporsó mellett kétoldalt a testőrök ballagtak. A fejükön rajta volt a sisak, de gyászfátyollal volt bevonva. A ruhájuk összehasogatottan fityegett le róluk, s az arcukat nem lehetett megismerni a vértől.

Időnként dobok döbörögtek, s időnként egy-egy kiáltás hangzott:

- Átilla! jó királyom!

Olyankor végigzúgott a népen a kiáltás, amint a sok ajak ismételte.

Irtózat volt látni ezt a tengernyi népet. A férfiak mind véres arccal, véres köntösben. A hunok egybekeverten özönlöttek a jászokkal, akik az ismert pikkelyes páncélban jöttek el. Gepidák, szarmaták, ugorok, háromnapi lójárásnyiról minden nép odasereglett. Azok már lóháton kísérték végeláthatatlan nagy sokaságban a koporsót. A zászlókat mind elhozták, mint mikor háborúba mennek. De fekete fátyol, fekete pántlika vagy fekete szövet sötétítette a színüket.

Tekintetem a posztózsákba öltözött csapatot kereste. Megtaláltam a testőrök mellett. Gondoltam: odafurakodok, s megkeresem Emőkét. A közelében leszek, nehogy valami baj érje a tolongásban. De hiába fürkésztem. Még oly közel voltak, hogy megismerhettem volna az arcokat, de abban a fekete zsákban mindenki ismeretlenné vált: Emőke elveszett közöttük.

Ha közéjük megyek - gondoltam -, megismerem őt: senkinek nincs olyan finom fehér keze, mint őneki. Száz kéz között is megismerném egy pillantással.

Vissza kellett fordulnom: fáklyáért, mert az est egy óra múlva leszáll, s mindenki fáklyát viszen. Azért is temetik este, hogy a sír helye megtalálhatatlan maradjon.

Hát visszamentem. A palota néptelen volt. Az udvaron láttam előtte való nap a kazalnyi fáklyát. De egyet se találtam, egy csutakot se találtam.

Eközben a temetési menet előrehaladt, s én már csak a nép közé jutottam. Hiába furakodtam előbbre és előbbre: a főurak mögött már annyira megsűrűsödött a nép, hogy lehetetlen volt áthatolnom rajta.

Eközben leszállt a nap, s bíbor-arannyal borította be a felhőket.

Már akkor túl voltunk a városon. A Tisza sárga vize hullámzott előttünk.

Elfáradtam a tolakodásban. Egy vén nyárfa mellett megálltam.

Gondoltam, megvárom, míg a sűrűje elhalad. Azután meg arra gondoltam, hogy nem megyek tovább: minek töressem-tiprassam magamat. Ha már elkéstem attól, hogy a testőrök közelében menjek, úgy se láthatom, hogyan helyezik Atillát a sírba.

Fölhágtam a fa egyik kiálló ágára, s onnan néztem a menet továbbvonulását.

Azután még följebb másztam. Senki se ügyelt rám. A fáról láttam a szigetet s a Tisza egyik medrét üresen. A másikból túlnan kiömlött az összeszorult víz a mezőre.

Eközben lemerült a nap, s a fáklyák világa mind jobban csillogott az esti sötétségben. Mindenki vitt fáklyát. Mennyi fáklya volt ott? Talán millió, talán több millió is. Az égen nem látszott se hold, se csillag, de a földön volt csillag töméntelen. Mintha egy táborba szállott volna le az égnek minden csillaga is, hogy elkísérje Atillát a sírjába.

A menet elfogyott alólam, s összefolyt a Tisza partján. A távolból hallottam a gyászénekeket, a tompa dobpergést. Aztán kis időre csend következett: talán a táltosok imádkoztak.

Leszálltam a fáról, és a lovasokhoz csatlakoztam, akik a gyalog ment főurak és királynék lovát vitték.

Mikor odaértem, már a kürtök szóltak. Valamennyi kürt mind azt a jelet búgta, amivel a táborban alvásra szólították a sereget.

Aludj, Átilla! Jó éjszakát!

Aztán egyszerre zúgás hangzott, mint mikor sebes záporeső suhog a távolból. A zsák-gátat bontották meg: ráeresztették a vizet a sírra.

A fáklyák fölröpültek, s nagy ívet írva aludtak el: mindenki beledobta a Tiszába.

S a nép megindult némán visszafelé.

Én még vártam. Gondoltam, hadd menjenek el mellettem: megvárom Emőkét. De mégis vissza kellett térnem a fához, s ott várakoznom, mert a sok ló és sok ember minduntalan belém ütközött.

A hangjáról ismertem meg Balassa testőrt.

Ő is megállt a fa alatt, és beszélgetett néhány társával.

- A lovat - mondja - nem kellett volna úgy hagyni.

- Nem is hagyták - felelt egy másik hang.

- De úgy hagyták.

Nem értettem, mi az az úgy hagyták, csak annyit értettem, hogy Atilla lovát leszúrták a sírnál, s a koporsó mellé fektették.

Rendjén valónak tudtam. Minden hunt így temetnek el: fejjel nyugatnak, lábbal keletnek, a lovat melléje balról. A lónak is van lelke. Éjfélkor mind a két lélek megmozdul, fölkel. A hun fölül a lovára és fölszáll a csillagok közé.

De most már itt kellene lenniük a szolgáknak is. Nézem, erőltetem a szememet: nem látok egyet se. Már a királynék és királyfiak jődögélnek vissza: a nők lóháton ülnek, s vezeti a lovukat egy-egy csatlós.

A főurakat is megismerem.

S hallok erősebb hangokat, mint amilyenek eddig hallatszottak: veszekednek, disputálnak.

- A kard Aladárt illeti!

- Csabát jelölte ki még életében!

- Csaba gyerök még! A hun népet gyerökre bízni nem lehet!

- Ott a fővezér!

S a szóváltás egyre ingerültebb. Százan és ezren csak ezt beszélik.

Órák óta jön már a sokaság, de hol késnek a gyászi zsákba öltözött társak? Bizonyosan hátramaradtak, leghátra, mert ők rakták a falombot, virágot, koszorúkat a koporsóra. De akkor is itt kellene már lenniük.

Várok. Már le is szálltam a fáról. A hold most búvik ki a felhők közül, de csak vékony sarló, alig sugároz világosságot. Egy-egy kard, egy-egy íjcsúcs elcsillan mellettem. Némelyik arcot megismerem. Asszonyok is jönnek. Egyiknek a gyermeke sír.

- Tenyejet...

Aztán egyszer csak vége ritkul a népnek.

Már eléje megyek mindenkinek, aki gyalog jön, s egyez valamennyire Emőkével.

Hiába: nem jön. Bizonyosan levetették a zsákruhát, rádobták a sírra a koszorúk és fáklyák közé, s Emőke a királynékhoz csatlakozott.

 

65

Talán éjfél is volt, mikorra beérkeztem a városba. A nép künn sokadozott. Egy-egy fáklya körül nagy lovas csoportokban beszélgettek. Néhol lármásan is.

Egy helyen lantosokat láttam, amint lóháton állva dalolták Atilla vitézségét. Sokszor elmondott és hallott énekek voltak azok, de azon az éjen más érzéssel hallgatta a nép.

Rakott tűz is lobogott néhol: jóspapok beszéltek a jövendőről nagy figyelmes csendességben.

A paloták környékén még több a lovas, még hangosabb a nép. Fáklya csak tél-túl világítja meg a vérpiszkos arcokat. A paloták máskor ki voltak világítva. Fáklya égett minden bejáratnál, és rőzsetűz a kút mellett, hogy a teret megvilágítsa.

A tér most sötét és sötétek a paloták is.

Miért sötétek a paloták? Máskor, ha főúr halt meg, nagy tor következett a temetés után. Azok, akik szerették a halottat, ott ültek a gyászoló családdal egy asztal körül, és csöndes vacsoránál beszélgették az elhunyt érdemeit. Az asztalfőn egy szék üres volt és egy tányér elfoglalatlan. Az elhunyt lelke ült ott: az övé volt az a teríték.

Véltem, hogy Atilla tiszteletére még nagyobb tort látok. Miért maradt el? Talán nem tudták: ki adja a tort? A nemzet adja? Atillának nem volt se helytartója, se kormánya. Ő maga volt minden. A család adja? A család talán zavargástól tartott.

De nem is gondolt talán senki a torra. A csapás oly iszonyú volt, hogy mindenki elkábult belé. Atilla trónja tátongó üresség. Ki elég nagy arra, hogy Atilla kardját fölvegye? Ez a kérdés foglalta el mindenki lelkét, nem a tor.

Oly fáradt voltam, alig álltam a lábamon; bementem a palota mögé a szállásomra.

A szobánkban nincs mécses. Hallgatózok: semmi hortyogás. No, senki. Bizonyára kint vannak a társaim is a beszélgető csoportokban.

Hát csak lefeküdtem. Szenderegtem valamelyest, de a folyosón jártak-keltek, dobogtak, beszéltek. Kívülről behangzott egy-egy kiáltás vagy lantosének.

No, nem lehet aludnom. Felöltöztem és kimentem.

A téren az öreg Almád lantos énekelt. A kútkáván állva kiáltotta a verseit. Nagy sokaság hallgatta búsan.

Amint kilépek a palotából, Mácsába ütközök.

Rám mereszti a szemét, mint a kísértetlátó, s ahogy így rám mered, én is rábámulok, hogy mi lelte?

- Hát te? - böffen rám végre. - Itt vagy?

- Itt - felelem csodálkozva a kérdésen.