- •Volt ott ilyen magamkorú fiú harminc is.
- •Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.
- •Válaszul az egyik rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.
- •Végre megszólalt:
- •Valami szépet akart mondani, láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott, és a fejét csóválgatta:
- •Vigilász ügyes tanító volt különben: mindig hunul mondta a kérdést, s az uraknak a kérdés ismétlésével kellett felelniük.
- •Valami egy óra múlva megint a Tisza vize csillant elő. Az út szinte elveszett a kövér fűben. A Tisza végtelen kígyóként kanyarog a mezőségen. Néhol fűzfák sűrűje takarja a vizet a szem elől.
- •Visszatántorodtam. Az ütés tűzként égetett. Éreztem, hogy vér csordul a nyakamon.
- •Valami harminc ház az összesen, s húsz közüle úri.
- •Ismét elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
- •Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.
- •Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.
- •Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fűznek össze.
- •Isten veled! Élj boldogul!
- •Valami húsz hun lovas szemlélte a kínlódót érdeklődéssel. Néha odaszóltak:
- •Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat. A fiánál is annyit. Tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.
- •Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:
- •Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász megkönnyebbülten lélegzett:
- •Végzett.
- •Vigilásznak a fiára mutatott.
- •Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
- •Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül:
- •Végigpillantott a levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:
- •Vandálok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy láda aranyedénnyel.
- •Vállat vontam:
- •Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.
- •Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába.
- •Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... Apokaliptikus világzavarodás.
- •Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.
- •Időnkint elkábultam, időnkint ébredezett az eszméletem.
- •Végre nagy elfogultan kérdezem:
- •Vállat vontam:
- •Volt annyi emberség benne, hogy kezet nyújtott.
- •Végre én szólalok meg latinul:
- •Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.
- •Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla sátorának kerestek helyet. Valami domb kellett volna, de nincs.
- •Végre a fővezér ajka mozdult meg, mintha lélekfojtó álomban rebegné:
- •Véltem, hogy Emőke izent valamit. Mentem bágyadtan, érzéstelenül, mint valami ónember.
- •Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetőzne, de más főurak érkeztek oda: magukkal vonták.
Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.
Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb... Erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem dagadt.
A bal lábam és kezem segítségével mégis fölhúzódzkodok valahogy. Egy frank harcos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.
A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből.
A dárda segítségével föl bírok ülni a ló tomporára.
Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögnyi tiszta tér rajta. Csupa döglött ló, s a lovak közt ember emberen összevissza. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.
- Á... - nyöszörög valahol valaki fájdalmasan - ááá...
Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.
A szekerek várfalformán körítik, s előttük lovas őrök állnak mindenfelé.
Nézem a római tábort, azazhogy nézném, de nem látom semerre.
- Ááá...
A fejem mázsás. A nyelvem száraz, mint a tapló.
Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte az életem felét.
Tán negyedóra múlik el. A hun tábor felől kürtölést és zúgást hallok. De a kürtölés csak útra hívó, nem hadijel. A zúgás is szokatlan. Lovasok bomlanak elő, és röptetnek szerteoszoltan. Felém is. Nagy szökemlésekkel közelítenek. A ló mindig átugrik a halottakon.
Integetek nekik:
- Erre! Erre!
De csak összevissza száguldoznak. Olykor megállnak, s a messzeséget vizsgálják napkelet felé.
Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza iramtatnak, mintha megvesztek volna!
S időnként hallom a kiáltásukat:
- Megszöktek!
S egyre több és több a halottakon happoló lovas a síkon.
A tábor zsibong, mint a méhkas. A síposok vidám visongása hallik mindenfelé. Értem már: a rómaiak elvonultak az éjjel.
Hála a hunok istenének! Végre valami kellemes érzésem is van ebben a gyötrelmes állapotban. Most már bizonyára előjönnek, és fölszedik a sebeseket.
Várok türelmesen, bár a szomjúságom pokoli. Ha a gyümölcs érezni tudna, csak az érezhetné, ahogy én, mikor az aszalókemencében szárítja a hőség.
De hát miért nem mozdulnak már?
Bizonyosan Atilla nem engedi őket. Cselet gyanít. Csak egynéhány száz lovas iramlik szét a világ minden tája felé, föl-fölröppenve a holt lovakon át, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.
Fél óra múlván mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, a mindenféle nemzeti nők meg a halász ugorok. Úri lovasok is ereszkednek elő.
A csatamezőn kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:
- Ide! Ide! Erre! Erre! Hé! Vizet!
- Ááá - hangzik erősebben a nyöszörgés.
Egy bambuszból font pajzs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát, és fölemelem.
- Ide! Ide!
De mikor jutnak el hozzám!
A lovasok csak a főurak, ahogy látom. Szemléletre járják csak a véres mezőt. Csak a gazdám is jönne, vagy a népéből valaki.
Egyszer végre felém is közelednek. Kiáltok:
- Segítsetek!
Szirtos hun főúr megállítja a lovát, s bámul rám, vagy hogy a halottak nagy csoportjára körülöttem.
- Mindjárt jönnek érted is - biztat jólelkűen.
- A tömlődet...
Hátratapint:
- Nincs velem.
- Mért nem jön ki mind a tábor - szólok panaszosam -, hiszen sokan vagyunk sebesültek.
- Átilla tiltja - feleli a lovas. - Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.
S továbbhalad.
Egy másik lovas kiált neki:
- Ki volt az a király, akit az éjjel temettek?
- Teodorik - feleli Szirtos.
S a ló a halottakat kerülgetve vitte tovább.
Aztán sokáig nem közelített felénk senki.
Pedig a táborból nagy csoportokban jöttek már elő szekerekkel is: szedték a halottakon való kincseket s fegyvereket. Más csoportok a betegeket szedték össze. Bent a táborban mindenfelé szólt a síp és a duda.
A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.
Adtak innom, és saroglyára tettek. A patakhoz vittek, ahová a többi sebesülteket is hordták.
A patak még akkor is vörösbor-színű volt. A partján is töméntelen halott, hát még a medrében!
A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harctéren szedte az értékeket.
Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek egynéhány száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, akik vagy előkelő urak voltak vagy csapatvezetők vagy zoltánok. Némelyik máglyát csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakták össze.
Azokat a holtakat is máglyára hordták, akiknek atyafija volt a táborban.
Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt kötözni való seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránéznem, de vétkeznék a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.
Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy belloton halottról szakított vászonnal.
De ezernyi ezer sebesült vár az ápolásra: arra már nem kaptam embert, hogy Csáthnak a sátorába is elszállítsanak.
Hiába kiáltottam hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak, Bialra, Bucsára is - otthagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, tűrjünk, míg ránk is kerül a sor.
Az egészségesek persze vagy vigadtak, vagy zsákmányoltak. Mi meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harcolva. S rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, a - hollóknak.
Az öreg Lupusz püspök is ott szorgalmaskodott a sebesültek között. Latinul kiáltottam neki:
- Heus domine!
Hozzám jött. Ígérte, hogy estére, mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.
Egy ital vizet ha adna valaki, nem bánnám, ha érte azonnal meg kellene is halnom.
Másnap Atilla végiglovagolt a csatatéren. Elnézett hozzánk is, helyenként vigasztalóan szólott:
- A sebetek dicsőségetek. Még az úton meggyógyultok, és egészségesen érkeztek haza.
Még a haldoklók is boldogan tekintettek reá.
De a gazdám nem volt a kíséretében. Meghalt-e, vagy sebesülten hever? Nem tudtam.
Már akkor forróság volt rajtam: gyehenna! Fél kézre tápászkodtam, és vért hánytam.
Egy Esztán nevű zoltán ült mellettem lábatörötten. Rám kiáltott:
- Tyű, az apád sarkantyúját, csoma van rajtad!
Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem, a pestisbe beleestem.
52
Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.
Láttam, hogy engem elkerülnek. A csoma növekvő erővel gyulladt belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, de én még mindig kapaszkodtam az élet gyökerébe.
- Feleim - könyörögtem síró szemmel a mellettem elmenőknek -, ne hagyjatok itt!
Nem is feleltek.
Azután egyenként szólongattam őket:
- Taros, könyörülj rajtam! Sukoró, vigyetek már engem is! Cobor, mozduljon meg a szíved!
Cobor meg is állt. A vállát vonogatta:
- Mit használ neked, ha beviszlek is? Csoma van benned, az ebattát!
- Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.
Rázta a fejét. Pökött és továbbment.
Magamra maradtam. Lófej volt a párnám, holttestek a társaságom, szálldosó hollók az eléneklőim.
A mezőkön kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák. Magas oszlopokban szállt fölfelé a füst. Nyújtott hangokban kezdődött a táltosok gyászéneke. Dobok pergése, búgó kürtök szava kísérte az éneket. A hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáikul azokat, akiket a csatában megöltek.
Hány máglya füstölt ott, és hány embert égettek el? - nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni - erdő kellett volna.
Aztán az ének is elmúlt. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása s a kerengő hollók károgása.
És én ott feküdtem a holtak között étlen-szomjan. Istentől is elhagyottan.