Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.

Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb... Erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem dagadt.

A bal lábam és kezem segítségével mégis fölhúzódzkodok valahogy. Egy frank harcos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.

A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből.

A dárda segítségével föl bírok ülni a ló tomporára.

Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögnyi tiszta tér rajta. Csupa döglött ló, s a lovak közt ember emberen összevissza. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.

- Á... - nyöszörög valahol valaki fájdalmasan - ááá...

Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.

A szekerek várfalformán körítik, s előttük lovas őrök állnak mindenfelé.

Nézem a római tábort, azazhogy nézném, de nem látom semerre.

- Ááá...

A fejem mázsás. A nyelvem száraz, mint a tapló.

Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte az életem felét.

Tán negyedóra múlik el. A hun tábor felől kürtölést és zúgást hallok. De a kürtölés csak útra hívó, nem hadijel. A zúgás is szokatlan. Lovasok bomlanak elő, és röptetnek szerteoszoltan. Felém is. Nagy szökemlésekkel közelítenek. A ló mindig átugrik a halottakon.

Integetek nekik:

- Erre! Erre!

De csak összevissza száguldoznak. Olykor megállnak, s a messzeséget vizsgálják napkelet felé.

Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza iramtatnak, mintha megvesztek volna!

S időnként hallom a kiáltásukat:

- Megszöktek!

S egyre több és több a halottakon happoló lovas a síkon.

A tábor zsibong, mint a méhkas. A síposok vidám visongása hallik mindenfelé. Értem már: a rómaiak elvonultak az éjjel.

Hála a hunok istenének! Végre valami kellemes érzésem is van ebben a gyötrelmes állapotban. Most már bizonyára előjönnek, és fölszedik a sebeseket.

Várok türelmesen, bár a szomjúságom pokoli. Ha a gyümölcs érezni tudna, csak az érezhetné, ahogy én, mikor az aszalókemencében szárítja a hőség.

De hát miért nem mozdulnak már?

Bizonyosan Atilla nem engedi őket. Cselet gyanít. Csak egynéhány száz lovas iramlik szét a világ minden tája felé, föl-fölröppenve a holt lovakon át, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.

Fél óra múlván mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, a mindenféle nemzeti nők meg a halász ugorok. Úri lovasok is ereszkednek elő.

A csatamezőn kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:

- Ide! Ide! Erre! Erre! Hé! Vizet!

- Ááá - hangzik erősebben a nyöszörgés.

Egy bambuszból font pajzs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát, és fölemelem.

- Ide! Ide!

De mikor jutnak el hozzám!

A lovasok csak a főurak, ahogy látom. Szemléletre járják csak a véres mezőt. Csak a gazdám is jönne, vagy a népéből valaki.

Egyszer végre felém is közelednek. Kiáltok:

- Segítsetek!

Szirtos hun főúr megállítja a lovát, s bámul rám, vagy hogy a halottak nagy csoportjára körülöttem.

- Mindjárt jönnek érted is - biztat jólelkűen.

- A tömlődet...

Hátratapint:

- Nincs velem.

- Mért nem jön ki mind a tábor - szólok panaszosam -, hiszen sokan vagyunk sebesültek.

- Átilla tiltja - feleli a lovas. - Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.

S továbbhalad.

Egy másik lovas kiált neki:

- Ki volt az a király, akit az éjjel temettek?

- Teodorik - feleli Szirtos.

S a ló a halottakat kerülgetve vitte tovább.

Aztán sokáig nem közelített felénk senki.

Pedig a táborból nagy csoportokban jöttek már elő szekerekkel is: szedték a halottakon való kincseket s fegyvereket. Más csoportok a betegeket szedték össze. Bent a táborban mindenfelé szólt a síp és a duda.

A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.

Adtak innom, és saroglyára tettek. A patakhoz vittek, ahová a többi sebesülteket is hordták.

A patak még akkor is vörösbor-színű volt. A partján is töméntelen halott, hát még a medrében!

A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harctéren szedte az értékeket.

Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek egynéhány száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, akik vagy előkelő urak voltak vagy csapatvezetők vagy zoltánok. Némelyik máglyát csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakták össze.

Azokat a holtakat is máglyára hordták, akiknek atyafija volt a táborban.

Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt kötözni való seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránéznem, de vétkeznék a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.

Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy belloton halottról szakított vászonnal.

De ezernyi ezer sebesült vár az ápolásra: arra már nem kaptam embert, hogy Csáthnak a sátorába is elszállítsanak.

Hiába kiáltottam hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak, Bialra, Bucsára is - otthagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, tűrjünk, míg ránk is kerül a sor.

Az egészségesek persze vagy vigadtak, vagy zsákmányoltak. Mi meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harcolva. S rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, a - hollóknak.

Az öreg Lupusz püspök is ott szorgalmaskodott a sebesültek között. Latinul kiáltottam neki:

- Heus domine!

Hozzám jött. Ígérte, hogy estére, mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.

Egy ital vizet ha adna valaki, nem bánnám, ha érte azonnal meg kellene is halnom.

Másnap Atilla végiglovagolt a csatatéren. Elnézett hozzánk is, helyenként vigasztalóan szólott:

- A sebetek dicsőségetek. Még az úton meggyógyultok, és egészségesen érkeztek haza.

Még a haldoklók is boldogan tekintettek reá.

De a gazdám nem volt a kíséretében. Meghalt-e, vagy sebesülten hever? Nem tudtam.

Már akkor forróság volt rajtam: gyehenna! Fél kézre tápászkodtam, és vért hánytam.

Egy Esztán nevű zoltán ült mellettem lábatörötten. Rám kiáltott:

- Tyű, az apád sarkantyúját, csoma van rajtad!

Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem, a pestisbe beleestem.

 

52

Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.

Láttam, hogy engem elkerülnek. A csoma növekvő erővel gyulladt belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, de én még mindig kapaszkodtam az élet gyökerébe.

- Feleim - könyörögtem síró szemmel a mellettem elmenőknek -, ne hagyjatok itt!

Nem is feleltek.

Azután egyenként szólongattam őket:

- Taros, könyörülj rajtam! Sukoró, vigyetek már engem is! Cobor, mozduljon meg a szíved!

Cobor meg is állt. A vállát vonogatta:

- Mit használ neked, ha beviszlek is? Csoma van benned, az ebattát!

- Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.

Rázta a fejét. Pökött és továbbment.

Magamra maradtam. Lófej volt a párnám, holttestek a társaságom, szálldosó hollók az eléneklőim.

A mezőkön kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák. Magas oszlopokban szállt fölfelé a füst. Nyújtott hangokban kezdődött a táltosok gyászéneke. Dobok pergése, búgó kürtök szava kísérte az éneket. A hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáikul azokat, akiket a csatában megöltek.

Hány máglya füstölt ott, és hány embert égettek el? - nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni - erdő kellett volna.

Aztán az ének is elmúlt. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása s a kerengő hollók károgása.

És én ott feküdtem a holtak között étlen-szomjan. Istentől is elhagyottan.