- •Volt ott ilyen magamkorú fiú harminc is.
- •Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.
- •Válaszul az egyik rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.
- •Végre megszólalt:
- •Valami szépet akart mondani, láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott, és a fejét csóválgatta:
- •Vigilász ügyes tanító volt különben: mindig hunul mondta a kérdést, s az uraknak a kérdés ismétlésével kellett felelniük.
- •Valami egy óra múlva megint a Tisza vize csillant elő. Az út szinte elveszett a kövér fűben. A Tisza végtelen kígyóként kanyarog a mezőségen. Néhol fűzfák sűrűje takarja a vizet a szem elől.
- •Visszatántorodtam. Az ütés tűzként égetett. Éreztem, hogy vér csordul a nyakamon.
- •Valami harminc ház az összesen, s húsz közüle úri.
- •Ismét elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
- •Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.
- •Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.
- •Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fűznek össze.
- •Isten veled! Élj boldogul!
- •Valami húsz hun lovas szemlélte a kínlódót érdeklődéssel. Néha odaszóltak:
- •Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat. A fiánál is annyit. Tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.
- •Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:
- •Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász megkönnyebbülten lélegzett:
- •Végzett.
- •Vigilásznak a fiára mutatott.
- •Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
- •Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül:
- •Végigpillantott a levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:
- •Vandálok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy láda aranyedénnyel.
- •Vállat vontam:
- •Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.
- •Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába.
- •Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... Apokaliptikus világzavarodás.
- •Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.
- •Időnkint elkábultam, időnkint ébredezett az eszméletem.
- •Végre nagy elfogultan kérdezem:
- •Vállat vontam:
- •Volt annyi emberség benne, hogy kezet nyújtott.
- •Végre én szólalok meg latinul:
- •Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.
- •Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla sátorának kerestek helyet. Valami domb kellett volna, de nincs.
- •Végre a fővezér ajka mozdult meg, mintha lélekfojtó álomban rebegné:
- •Véltem, hogy Emőke izent valamit. Mentem bágyadtan, érzéstelenül, mint valami ónember.
- •Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetőzne, de más főurak érkeztek oda: magukkal vonták.
Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetőzne, de más főurak érkeztek oda: magukkal vonták.
- Csaba a király! - hangzott egy csoport ordítása a távolból.
Hátramegyek az istállóba: megtalálom a lovamat. Ülök rá csak úgy szőrén, s kiléptetek a nép közé.
Álmod énekel:
Tetemeit tettük hármas koporsóba. Így vittük föld alá, föld alá, víz alá. Íjak húrja pendül; nyílvesszők suhognak: hű szolgáid ottan körüléd borulnak.
Erre a mondatra megáll bennem a szívverés. Megáll, mintha kővé vált volna. Irgalom Istene, mi történt?
A lantos a jobbját terjengetve folytatja:
Tisza árja indul lassú zuhogással. Elborítja a sírt csillogó hullámmal. Fáklyák elalusznak, csillagok lehullnak. Kedves hű szolgáid körüléd borulnak. Fekete sötétség hun nemzetre támad, feketébb sötétség szívünkben a bánat.
Széttekintek. Szabolcs áll mellettem. Karon ragadom.
- Mit beszél ez a szolgákról? - hörgöm szinte fuldokolva.
Meghökken. A szemét mereszti rám.
- Nem voltál ott?
- Nem.
- Hogyan lehet az?
- Parancsolatra. Mit beszél ez a lantos? Nem értem.
- A szolgákat énekli. Hát nem tudod, hogy lenyilazták minden kedves szolgáját? De hát te...
- Akik a gyászi zsákban voltak?!
- Azokat is.
Csak eltántorodtam, mint akit ólmos fütykössel sújtanak fejbe.
Nem tudom, mikor szálltam le a lovamról. Ki mit beszélt hozzám? Ki ment el mellettem? Ki szólított meg, vagy ki lökött meg? Volt úgy, hogy leültem, és Emőkét jajgattam, aztán megint tovább-bódorogtam. A hajnal derengő világosságában ott eszmélkedek a Tisza partján, ahova Atillát eltemették. Ülök és bámulok a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.
S amint ott révedezek, egy kéz érint vállon, és szól egy szelíd-bús női hang:
- Zéta!
Fölemelem a fejemet: Dzsidzsia áll mellettem. Sápadt és szomorú.
- Menekülj - rebegi -, menekülj! A városban irtózatos a vérengzés.
Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan harci zaj, aminőt a katalauni mezőn hallottam.
- A nép két pártra szakadt! - rebegi tovább Dzsidzsia. - Egymást öli a hun. A paloták körül. Menekülj! Ebből a pokolból!...
S ahogy ezt mondta, nézett könnyes szemmel, aggodalmasan.
(Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! Mindig mellettem lengett a te szárnyad, s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt? És én mégsem láttalak. Az én szemem arra tapadt szüntelenül, aki ott fekszik már titkolt bálványa mellett, átnyilazott szívvel, a Tisza fenekén. Most látom csak őt, most, amikor már nem látom.)
Fölkeltem, mint az alvajáró, és megfogtam a leány kezét:
- Dzsidzsia.
- Menekülj, Zéta! Menekülj!
- Velem jössz-e?
A feje alázatosan lekókadt:
- Ha megengeded.
Csak egy tekintettel néztem vissza. A város égett. A királyi palota tornya sárgán izzott a bíborszín lángtengerben. Mintha nyugat felől is hajnalodna.
És elindultunk.
Vége
* Zéta (dzéta) - a görög ábécé egyik betűjének elnevezése