Vigilász folytatta:

"Hanem - mondotta Edekon úr - elmegyek én haza üres kézzel, s jöjjön velem ez a tolmács. - Mármint én. - Én aztán ettől megizenem, hogy az ötven font aranyat mikor és hogyan küldjék."

Krizafiosz csodálkozott Edekon úrnak az okosságán.

"Bölcs a te beszéded - mondotta. - Úgy lesz jó, ahogyan gondolod. Én most fölmegyek a császárhoz, és közlöm vele, hogy emberünkre találtunk. Estére meghívlak vacsorára. A követtársaiddal együtt. S alkalomszakadtán elmondom, hogy a császár mit szól a vállalkozásodra."

- Így volt - bólintott rá Edekon a bajuszán sodorintva.

- Engem, uram király - folytatta Vigilász -, meg se kérdeztek, hogy mi a véleményem. Én csak eb voltam, uram: hol erre löknek, hol amarra. Nem mondhatom, hogy nem, mert parancsolnak velem, és csak negyven szolidus az évi fizetésem.

- Folytasd! - szólt komoran Atilla.

Hát Vigilász tovább beszélt:

- Krizafiosz fölment a császárhoz. Ott volt délután, mindestig. A császár odahívatta Marcialosz urat is, aki nem főtanácsosa. Mit beszéltek? mit nem? - nem voltam ott a tanácskozásukon. Csak este, mikor a hun követ urak Krizafiosznál vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. Ahogy kiültünk vacsora után a kertbe, a követ urak a tengert és a tenger túlsó partján ragyogó Krizopoliszt nézegették, az asztalnál csak hárman maradtunk.

Akkor Krizafiosz Edekon úrhoz fordult, és szólott imigyen:

"A császár mindenképpen örül a vállalkozásodnak, és megadja a jutalmat, ahogy én mondtam. Sőt azonfölül nagy udvari méltóságot is szánt neked, nagyobbat, mint amilyet Átillánál viselsz. De a császár nem véli eléggé rangos embernek Vigilászt arra, hogy téged elkísérjen, hanem Maksziminoszt küldi majd veled. Az előkelő ember: tekintetes képű. Hát ő lesz a követ, s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit." Így volt-e, uram? - kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.

- Így - bólintott rá Edekon megvetőn mosolyogva.

Vigilász megkönnyebbülten lélegzett:

- Hála az égnek, hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát eljöttünk: Maksziminosz és Priszkosz meg én. Mikor először beszéltünk veled, uram, Edekon úr megjelent a sátorunknál.

Félrehítt, és azt mondta:

"A véletlen is a kezünkre játszik; te mégy vissza Konstantinápolyba, a hátramaradt szökevényekért. Mikor megjössz velük, gyanútlanul elhozhatod a pénzt, ami a testőrök megvesztegetésére való."

Nekem kellett hát elmennem a szökevényekért, akikből most harmincat hoztam, mert ezt te parancsoltad, uram király. Meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt meg ők parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt mondták, hogy jobb, ha bőven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg emiatt.

Végzett.

Értettem immáron Vigilásznak azt a sunyi, titkolózó magaviseletét s Atilla haragját, amikor őt Maksziminosz mellett megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Világos volt már, hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy szemét népet, amely idegen földre bujdosik, s hun köztük alig akad. Azért követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre s utána az egyedül való eljövetelre.

Akkor nyílt fel a szemem arra is, hogy miért tiltotta meg Eszlász, hogy a pénzünket költsük. Miért voltunk az ő vendégei? Kelepce volt, hogy a százfontnyi arany célját elhazudni ne lehessen.

És ez az ostoba ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy látványosságra, hogy hogyan temetnek királyt Hunniában.

Lám, buta barbárnak nevezzük a hunt. Íme, a finom eszű, civilizált urakat a buta barbár az ellene szőtt hálóban fogta meg.

De én következem.

Ég és föld elsötétült előttem, amikor Atilla a levélre tekintett és szólott:

- Lássuk: micsoda írás az.

Ha engem is előfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében oroszlánkörmök horgadnak. Ha ránéz valakire, megragadja a nézésével, és nincs menekülés.

- A levél - szólt Vigilász - Priszkosztól való, és Csáth úrnak szól.

- Ez a szolga - mondta Eszlász is - az úton csatlakozott hozzánk. - És nyújtotta a levelet Atillának.

Atilla nem vette el. Intett Csáthnak:

- A levél a tied.

- Olvasnánk el tán itten - mondotta Csáth. - Nem tudom, mi leveleznivalója van velem Priszkosznak.

- Hát olvassuk - hagyta rá Atilla. S a ravóra tekintett.

A ravó egy csontos, szeplős képű ember. A hunok közt csak Ruszti a neve - rövidítése Rusztikiosznak. Idő múltával sok ügyem volt vele.

Fölbontotta a levelet, s egyenesen hun nyelven olvasta.

Atilláék hallgatták figyelmesen.

Nekem reszketett még a májam is.

- Különös - nevetett Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére jutott.

Végigszemlélt. Aztán Atillához fordult:

- Kell neked ez a rabszolga, uram? Az van a levélben, hogy tudós.

Atilla nem felelt. A karosszékben féloldalt dőlt. Két keze egymáson a kardja markolatán. Sötéten nézett Vigilászra.

Vigilász szinte megroskadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy az élete vagy halála fordul meg abban s percben az Atilla fejében.

A fia még ott térdelt, s a veszedelem érzetében az apja lábához húzódott. Remegett, mint a nyárfalevél.

Oly kínos volt az a perc, hogy Vigilász végre felhördült, mint a vízből fölbukó fuldokló:

- Uram, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Csak ezt a fiút ne! Ártatlan ő szegény!

S a könnyei végigcsordultak az arcán. A padlóra borult és zokogott.

- Micsoda alávaló népfaj ez! - szólalt meg a fővezér. - Minden római szolgámat elkergetem!

- Fölkoncoljuk őket! - üvöltötte Urkon.

- Sőt ellenkezőleg - mondotta Atilla -, maradjanak örökös szolgák. Illő, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.

Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem szabadítják fel többé a görög és latin rabszolgákat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.

Atilla fölkelt, és a környezetéhez fordult.

- Ez a pénz - mondotta nyugodtan - az én vérem díja. Még ma osszátok széjjel a csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy Konstantinápolyba. Veled megyen Oresztész is és ez a fiú.