Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.

Emőke szeme akkor rám nyílott. Valami különös bús nézéssel, ahogyan talán csak az a nő nézhet, aki vérpadon térdel, s utoljára néz fel, hogy a következő pillanatban lehajtsa a fejét, s várja, hogy a hóhér pallosa rásújtson. Valami ilyen nézés volt az. És szólt is:

- Zéta, mi szomorúbb a halálnál?

Csak bámultam. Mit is szólhassak az ilyen kérdésre? Ő maga felelt. A fejét ingatva bámult maga elé:

- Az élet.

Én csak képedeztem.

A szeme könnyben úszott. Mit akart mondani? - nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Én is csak vártam, hogy kimagyarázza: mi lelte.

Azonban Dzsidzsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába búcsútlanul.

A lépcsőn megszólítottam Dzsidzsiát:

- Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.

- Az, ami nekem - felelte Dzsidzsia.

- Hát neked mi bajod?

- Ki törődik avval?

Megbosszankodtam rá.

- A csuda rázzon meg, hát már te is titkolózol? Mi baja a kisasszonyodnak?!

Gondolkodva nézett rám, és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.

Nem vallathattam. De lógó fejjel ballagtam haza, s mind éjten át Emőke szava búgott a fejemben:

"Mi szomorúbb a halálnál?"

Nemsokára rá kiváltották a patríciusnét. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban, és megkérdezte, hogy mekkora volna a váltságom?

- Nem tudom, uram - vonogattam a vállamat -, nem kérdeztem.

- Hát - azt mondja -, ha nem nagy, kiváltalak. Magam mellé veszlek, nemességet szerzek neked. A leveleidet írástudók is megcsodálták. Olyan megható képet festettél a feleségemről, hogy még idegenek is könnyeztek rajta. Kiváltalak.

- Köszönöm - feleltem kevély alázatossággal -, inkább vagyok itt rab, hogysem nálatok, uram, főnemes.

Megütközve nézett rám. Még tán ma is csóválja a fejét, ha eszébe jutok.

 

63

A tavasz abban az évben korán érkezett.

Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya, és zöld volt a mező. A szövetséges hadaktól napról napra jött az értesítés, hogy megindultak, s hogy az Al-Duna mellett várják Atillát.

Talán még nagyobb népsokaság is jelentkezett, mint a nyugati hadjáratra. Atilla csillaga a magasán ragyogott. A katalauni csata után senki sem kételkedett többé, hogy az övé a világ egészen.

Hallottuk, hogy Marciánusz is szűköl. Ha odaérünk, térden hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Ezen a földi világon csak egy király az, aki uralkodhatik.

Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti város a hatalmas hun nép előkelőinek.

Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már másnap indul, s magával viszi az új asszonyt is.

Hát egy tavaszi napon az is megtörtént.

A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér lovat áldoztak, és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város virággal volt tele. A téreken ökröket és bárányokat sütöttek. Mindenfelé folyt a bor, és szólt a zene, pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.

Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott görög-római istenszobrok fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. De csak a férfiszobrokat. A női szobrokat nem tűrték meg a hun nők. Férfiszobrokban is csak a takartakat. A szobrok fejét hun süveggel díszítették. Nagy arany- és ezüstkandeláberek ragyogtak oldalt. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany. A terem közepén láncon egy faragott hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibbLacrimae Christi volt annak a tartalma.

Az ebéden persze én nem voltam bent. Künn a hadi gyakorlótéren versenyfuttatást rendeztek a hunok - azokat néztem. Más helyen kötéltáncosok, avzon komédiások, alán késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való téren Cerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú Eszlászt, amint a pocakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, amint a bajuszát húzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, amint a fejét lógatva részegen lovagol; Urkont, amint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja:

- Előre! Vissza! Hők-hők!

Én már ismertem ezeket a tréfákat, maguk a kigúnyoltak is sokszor megnevették. De a nép először röhögte. Az öröm zengett-bongott mindenütt Atilla városában.

Aztán mikor előhomályozott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé, s látni kívánta a királyt.

A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött, koszorús fejű új asszonnyal együtt. A nép eget rengető örömkiáltással fogadta őket. A férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság mámora piroslott minden arcon.

Én, aki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon az estén nem bírtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is lobogtattam egy szurokfáklyát, és üvöltöttem a hunokkal:

- Éljen Átilla! Áldás!

Már nem a barbár vezér ő az én szememnek, hanem a szerencsém tartója, éltető napom, örökös királyom!

A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, csoportokra oszladozva vigadott tovább. Én Csáthék elé mentem, ahol itáliai énekesek és kvád táncosok zörgették a tányérdobot.

Amint ott állok, megpillantom a csoportban Csáthék cselédségét s köztük Dzsidzsiát. A leány az első sorban állt Gyöngyi mellett, és a fáklyák fénye megvilágította.

Meglepett annak a leánynak a szépsége.

Mi volt ő, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőc. Most az arca fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a szemem, és elámult rajta.

Uzura megpillant. Int, hogy csatlakozzak hozzájuk. Szívesen.

A kvád táncos akkor kezdte a fáklyatáncot. Fiatal ember volt, könnyen forgó, könnyen ugró, hajlékony derekú. Azzal ügyeskedett, hogy a fáklyákat szüntelen kígyóztatta a teste körül. De tán az ünnep örömére több zsírt kent a fejére a kelleténél, a láng belekapott a hajába, s a táncnak a hunok nagy derültségére vége szakadt.

- Gyerünk másfelé! - kiáltotta Uzura.

S karon kapta Rába asszonyt. Ragadta magával. - Gyerünk!

Ladó is karon fogta Gyöngyit.

Nekem Dzsidzsia maradt. Beleöltekezett a karomba, és kószáltunk a zajgó városban.

Ők, szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen rájuk volt bízva, valamennyien otthagyták.

Sétáltunk a fényben, vigalomban. Meg-megállottunk egy-egy mulató csoportnál. Néztük, mint pörgetik a telt képű hun menyecskéket a fiatalok.

- Tyuhaj!