Végre a fővezér ajka mozdult meg, mintha lélekfojtó álomban rebegné:

- Megölték...

- Nem tudok semmit - hörögte Edekon -, az asszony sikoltott, és én berohantam. Átilla... ott fekszik... hanyatt... Kiáltok neki: Uram!... Rázom..., nem felel...

S az ember a falnak dőlve zokog.

Megindultunk, mint az alvajárók: szótlanul, szinte tolongva, be az ajtón, végig a homályos folyosón, föl az emeleti lépcsőn, ahol Atilla hálószobája van. De ez olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom kénytelenségében mozogna.

Ajtó nincs a szobán, csak egy kék selyemkárpit, vastag, földig omló.

Az urak sápadtan tolongnak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős szárnyú ajtó kitárul. Valami nehéz szag, meleg pince dohához hasonló. A szoba homályos sarkában térdel zilált hajjal, fátyolba burkoltan, reszketve és sírva Ildikó. A nagy diófa ágyon pedig ott fekszik Atilla hanyatt, mellig takartan, mozdulatlanul, iszapszín sárgán. Félig nyílt szája mintha véres volna.

- Uram! - rebegi reszkető hangon Mácsa.

- Uram! - kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. - Uram! - kiáltja, mint ahogy Krisztus kiálthatta Lázárt a sír előtt.

S lerogyik az ágy mellett a kerevetre.

- Meghalt! Meghalt! - susogják eldermedten körülöttem.

- Megölték! Megmérgezték! - ordítja az öreg Barcza.

S megragadják Ildikót a hajánál, mint valami állatot.

- Te ölted meg!

A nő sikoltva taszítja el a kezét s a tenyerébe rejtekezik. A szavakat nem érti, de a vad hangra összerázkódott. Az arca mint az őrülté.

Barcza is rázza a királyt:

- Átilla! - sírja öregesen, apásan - Átilla!

A király keze a takarón van.

Megragadja azt is, de elbocsátja megint, lerogyik a térdére, és fuldokolva sír:

- Meghalt.

Minden arc könnytől nedves már. A fővezér a falhoz borulva zokog:

- Ó, jó uram! Én jó királyom!

- Végünk! - zokogja egy hang.

Ki térdre esik, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt csukladozó zokogással.

- Jaj már neked, szegény hun nemzet! - kiáltotta az öreg Barcza.

Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató emberek tolongtak befelé, kifelé.

A toronylépcsőhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegőhöz jussak.

A palota körül csend van még. A távolban valami három helyen szól a zene. A napfény a felhőkből kisütött, és megvilágította a város felét, a sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.

A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a távolban. Valami fojtó csend ül a város fölé.

Látom aztán, hogyan sietnek elő mindenfelől. Férfiak lóháton, asszonyok, gyermekek a lovak mellett futva. Egyre többen-többen, a palotáknál már özönlő sokaság - halk zúgás a hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel. Úr és szolga, nő és férfi vegyesen tolong be a palota minden ajtaján, s a levegőt zúgás és morajlás remegteti.

Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A levegő fojtó, mint zivatar előtt. Valami késztet, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre, ne lássak, ne halljak semmit!

Amint leérek, a testőrökbe ütközök. A folyosót elállták. Csak most rohan még Rika királyasszony, sikoltozva a haját tépve, Atilla szobája felé.

- Megölték! Megölték! - sikoltozza.

A nyomában előrehajló fejjel siet Aladár királyfi. A süvegét a kezében tartja. Sápadt mint a fal.

Aztán a többi asszony jön és a többi gyerek.

- Nem bírom hallgatni ezt a borzasztó sírást - mondom Balassa testőrnek -, eressz ki.

- Ki ölte volna meg? - szólt a testőr könnyes szemmel. - Nem járt itt kívülünk senki.

Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték Atillát, s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés szállotta meg. Az orvosok negyedóra múlván kijöttek, s azt mondták, hogy seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.

Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a felelet.

A tornácon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét, és a ruháját hasogatja vele. Az arcába is beledöfi. Jajgat. A földre ül s eldől.

- Vége itt mindennek! Még az Istennek is!

Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval bekötött dárdát, Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota ormára.

Kászon elfordul. Leoldja a nagy szép elefántcsont kürtöt a nyakából, és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.

 

64

Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.

A főpapok a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s a világtalan Káma megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképpen temessék el Atillát.

- Tegyétek őt hármas koporsóba - ez volt a felelet. Az első koporsó legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második koporsó legyen ezüst, mint amilyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen acélozott vas, mert ő erős volt, mint az acélozott vas.

Míg a koporsók készültek, a hun főurak minden éjten át azon tanácskoztak, hogy hova temessék el Atillát? Mert vándornemzet a hun, s lehet, hogy valamelyik király fölkerekedik, s más országba viszi a népét, mint ahogy a méhek is elrajzanak. Vagy lehet, hogy a sok szövetséges nép közül tolvajhad kívánja meg az aranyat. Vagy az is lehet, hogy századok múlván megint egy erős népfaj áll elő, s akkor az aranykoporsót kifordítják a földből.

Az öreg Káma válaszolt az égi sugallat szerint:

- A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen, a keskenyebbik mederből térítsétek el a vizet. Ott ássátok meg a sírt mélyen, és szélesítsétek meg a medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután ha el van temetve a király, bocsássátok vissza a vizet. Idő múltával gyöngül az emlékezet, az iszap is belepi a koporsót: senki se tudja majd, hol van Atilla eltemetve.

Százezer ásó és kapa fogott aznap reggel munkába. Földdel tömött zsákokat rakva rekesztették el a Tisza-ágat, ahol gyűrűt folyik a Tisza egy kis sziget körül. Estére már meg volt ásva a sír, olyan mélyen, hogy azt ember ott többé meg nem találhatja.

Beszórták az alját virággal, falombbal.

Harmadnapra készen volt a hármas koporsó. Atillát még egyszer fölemelték, hogy mindenki lássa utoljára. Aztán a nép jajgatása között helyezték az aranykoporsóba. Melléje tették a kardját, íját, aranyos lándzsáját. A fejére tették tündöklő sisakját, amelyet a csatákban viselt.

Énvelem a temetés előtt való éjjelen különös valami történt. Amint ott állok a virrasztók között, s hallgatom fásultan, butultan a táltosok imádságát, valaki megérinti a vállamat. Hátratekintek: Dzsidzsia.

- Mit akarsz?

- Jer.