- •Volt ott ilyen magamkorú fiú harminc is.
- •Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.
- •Válaszul az egyik rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.
- •Végre megszólalt:
- •Valami szépet akart mondani, láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott, és a fejét csóválgatta:
- •Vigilász ügyes tanító volt különben: mindig hunul mondta a kérdést, s az uraknak a kérdés ismétlésével kellett felelniük.
- •Valami egy óra múlva megint a Tisza vize csillant elő. Az út szinte elveszett a kövér fűben. A Tisza végtelen kígyóként kanyarog a mezőségen. Néhol fűzfák sűrűje takarja a vizet a szem elől.
- •Visszatántorodtam. Az ütés tűzként égetett. Éreztem, hogy vér csordul a nyakamon.
- •Valami harminc ház az összesen, s húsz közüle úri.
- •Ismét elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
- •Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.
- •Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.
- •Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fűznek össze.
- •Isten veled! Élj boldogul!
- •Valami húsz hun lovas szemlélte a kínlódót érdeklődéssel. Néha odaszóltak:
- •Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat. A fiánál is annyit. Tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.
- •Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:
- •Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász folytatta:
- •Vigilász megkönnyebbülten lélegzett:
- •Végzett.
- •Vigilásznak a fiára mutatott.
- •Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
- •Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül:
- •Végigpillantott a levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:
- •Vandálok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy láda aranyedénnyel.
- •Vállat vontam:
- •Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.
- •Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába.
- •Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... Apokaliptikus világzavarodás.
- •Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.
- •Időnkint elkábultam, időnkint ébredezett az eszméletem.
- •Végre nagy elfogultan kérdezem:
- •Vállat vontam:
- •Volt annyi emberség benne, hogy kezet nyújtott.
- •Végre én szólalok meg latinul:
- •Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.
- •Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla sátorának kerestek helyet. Valami domb kellett volna, de nincs.
- •Végre a fővezér ajka mozdult meg, mintha lélekfojtó álomban rebegné:
- •Véltem, hogy Emőke izent valamit. Mentem bágyadtan, érzéstelenül, mint valami ónember.
- •Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetőzne, de más főurak érkeztek oda: magukkal vonták.
Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.
A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harcos ácsorgott. Volt olyan is, akinek bölényfejbőr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. Aki látta, szinte tartott tőle, hogy megökleli. Szarmata harcos volt az. Követségben jött.
Még akkor a szarmatákat nem ösmertem.
A palota egyik lépcsőjén két lantos unatkozott. Vérszínpiros selyemben mind a kettő, s őszek is már mind a ketten. Pengették, hangolgatták a lantjukat, s időnkint az ajtónálló felé tekintettek.
Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, amikor intenek nekik, hogy beléphetnek.
Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.
- No, ez feledhetetlen! - lelkesedett Maksziminosz.
- Csudálatos! - rázta a fejét gazdám.
- Álomnak is beválik! - dadogta a százados.
Piros volt az arcuk, és a százados tántorgott is.
Priszkosz mindjárt nekiültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz minduntalan megzavart bennünket.
- Micsoda király ez! - lobogott benne a lelkesedés. - Ha a császár meghallja, hogy Átilla fatányérból eszik, és fapohárból iszik!
- Ez is csak ke-kevélység - rikácsolta a százados, aki alig állt a lábán. - De nem baj: nekem tetszik a katonában a ke-kevélység.
- Micsoda kevélységről kotyogsz te? - hörkent rá Maksziminosz.
- Nem kevély ember az olyan, aki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben ítéljen.
- De megveti az aranyat!
- Próbáld meg egy zsákkal!
- Irtózatos ész ég ebben a barbárban - csóválta a fejét a gazdám is -, én az embert a nevetéséről ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog. De micsoda kategóriába sorozzam azt, aki még azon a bolond Cerkón se nevetett?
S erre mind a hárman kacagtak.
A százados eltámolygott a sátorába, hogy aludjon.
- No, én nem tudom, melyik kategóriába sorolsz engem - mondta Maksziminosz -, de én majd megfulladtam nevettemben.
- Mindenki az oldalát fogta - udvariaskodott Priszkosz -, ő egymaga volt komoly a nagy társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a bolond, vagy nem akart nevetni.
És elgondolkodva rázta a fejét.
Maksziminosz nem értette. Ő a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. S én meg a két beszélgetőnek a különbségét láttam meg aznapon először.
14
Másnap esett az eső. A hunok megfordították a bőrüket a sátorukon is, magukon is szőrrel kifelé. Mintha medvéknek a városában volnék.
De azért a királyi palota körül csak annyi a nép, mint az előtte való napon.
A sátorunkból oda lehetett látni Csáthéknak a házára. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll köpenyegben jelent meg az ajtóban, és egy alacsony szürke lóra ült. A lóval egy rövid nyakú férfi rabszolga futott a királyné palotájáig.
Nekem is egyszerre sürgőssé vált, hogy oda menjek. Mosdottam, öltöztem, kenekedtem. Én is lovon mentem át, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat odakötöttem egy oszlophoz.
A királyné csak harmadmagával ült a szobában. Szinte csodálkozva nézett reám:
- Rajzolni jöttél? Borult az ég. De azért csak maradj, hátha kitisztul.
A kereveten ült, s egy közönséges mázatlan cserépfazék volt az ölében. A szőnyegen körülötte arany ékszerek, láncok, gyöngyök, kösöntyűk, násfák, gombok. Hogy miért tartotta azt a sok kincset a királyné egy ordináré fazékban, és miért nem valami ezüstkupában vagy díszes ládában? Nem tudom. Lehet, hogy babonából. Lehet, hogy úgy szokták. A szokás talán maradvány az ősidőkből, mikor még vízben, földben rejtegették a kincseket.
Emőke az ablaknál ült, amelynek hólyagtáblái a borulatban jégtáblákhoz hasonlítottak.
Az ékszereket törülgették, kefélgették, fényesítették mind a hárman.
A királyné is. Egy széles aranyöv volt a kezében.