Végre én szólalok meg latinul:

- Felséges uram, értékes kameák vannak itt, amelyek megérnek egy kis országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli őket. Iratja ötvenével egy szolidusra.

S belemarkolok a kameákba, s tartom a király elé:

- Győződjél meg magad, felséges uram. Íme, csak találomra markoltam bele, s itt van egy Vénusz-kép, amint Vénusz kiemelkedik a tenger habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!

Atilla a kezébe veszi a kameákat, és szemléli figyelmesen.

- Ezeket a kameákat - szólal meg aztán nyugodtan -. vigyétek az én kincstáramba. Te... hogy is hívnak?

- Zéta, uram.

- Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. Ami kiváló, magamhoz váltom. Te meg, öreg Turzó, ha valaki akkor nevet, mikor haragszol, tanítsd becsületre akárha karddal is.

- A holló ögye beg - dörmögte az öreg -, iszen közéjök vágtab volna, haneb lefogták a karobat!

Az öreget aztán én békítettem meg:

- Lásd Turzó uram - mondottam -, nincs olyan ember a világon, aki mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos ember vagy is, nem értékelheted.

- Persze hogy úgy van - felelt az öreg -, de azért neb tűröb, hogy rajtab vihogjatok!

Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A sárban nem láttam Emőke lovának a nyomát.

Otthon volt. Meglátott, hogy oda megyek. Fölhívatott.

Atilla helyettem egy asszony rabot ajándékozott Csáthnak. Az asszony egy milánói patríciusnak a felesége. Menekülése közben fogták el. Várhattak érte jó váltságdíjat.

Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patríciusné családjának.

Szívesen.

A házban nem volt írószer: át kellett futtatnom egy rabot a királyi íróházba. Ott ültem az ajtó mellett addig Csáthéknál, s tűnődtem: szólhatok-e Emőkével?

A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobbik fiával. Csak hárman voltunk a szobában, s olykor Dzsidzsia.

Megszólítottam a rabnőt: kérdeztem, hogy mit írjak?

- Száz font aranyat kérnek értem - sírta -, de honnan fizethetne ennyit az uram, hiszen feldúlták mindenünket! Borunkat, gabonánkat is elvitték. A házban meg egy párna nem sok, annyit se hagytak.

Kissé hervadt, füstös arcú hölgy volt. Örökké könnyezett, s épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor. Dzsidzsia tudott vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért persze mégiscsak csöpögött a szeme.

- Asszonyom - vigasztaltam -. hálálkodj Istennek, hogy ilyen házba kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kisgyermeket kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a rabért, annál nehezebb munkával sanyargatják.

- Még pártolod őket! - lobban reám. - Nekem nincs olyan ebtermészetem, hogy akárkit is gazdámnak érezzek. Nekem csak egy uram van: a férjem, annak is én parancsolok.

És gyalázta, átkozta a hunokat. Különösen a gyöngyeit siratta.

- Asszonyom - csillapítottam -, igaztalan vagy. Mert a te kincseid épp olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még nem a hunok voltak a történelem színpadán, hanem a rómaiak és görögök, azok éppen így cselekedtek. Nem végigrabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyiptomot? Nem rabolt-e végig Julius Caesar egész Európán? Most a hunoknak áll fenn a csillaguk, aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el a kincseket.

- De csak az én gyöngyeimet hagyták volna meg - sírta az asszony -, vagyhogy ástam volna el.

Ebből megértettem, hogy a história tanulságai nem asszonynépnek valók.

Megírtam a levelet, és szép betűket írtam, mert Emőke is ott ült, és nézte az írásomat.

Eközben csend volt, csak a tollam percegett.

S a csendben megszólal Emőke halkan, álmatagon:

- Hogy vagy odaát?

- Kérdezheted-e, kisasszonyom? - feleltem hálás tekintettel. - Csak éppen hogy élek. De csak addig élek én, kisasszonyom, ameddig leány vagy.

- Bizonnyal sokáig élsz.

Ránéztem. Az arca mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt.

Kis idő múlván megint kérdezett:

- Látod Átillát gyakran?

- Látom. Tegnap is beszélt velem.

- Beszélt? Mit beszéltetek?

S az arca megélénkült. A szeme várakozással tapadt az arcomra. Az a bűbájos szeme, az a csupa titok és csupa zene szeme.

Elmondtam neki a tornácon történteket.

Aztán azt mondtam a végén:

- Mióta nem láttam Átillát, megvénült. A szakállában fehér szálak vannak. Meglásd, kisasszonyom: három év múlván vén ember lesz.

- Soha! - mosolyodott el. - Ha olyan fehér lesz is, mint a galamb. Átilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög istenek. Olyan, mint, nézd ott a faliszőnyegünkön Áresz, aki leszállt a felhőkből és páncélt öltve küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, amelyhez hasonló más ember szemében nincsen?! Ha haragszik, még a falevelek is remegnek. Ha mosolyog, még a felhők is megnyílnak.

Szerettem volna mondani, hogy ezen az esős napon mosolyoghatna valamelyest, de nem szóltam. Megszoktam, hogy Atillát istenítik. Ma király, holnap por. Ha nem akad egy ilyen magamfajta rab, aki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a századok szele minden dicsőségével együtt.

Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patríciusné egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Íratott minden rokonának. A pápának is íratott egyszer. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből, s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a következő estén.

A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment a követség. Hol az elfogott előkelők váltságát hozták, hol a császártól, hol a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.

Atilla mindenlátó szeme csakhamar megismerte bennem a használható embert. Ahányszor követ jött, engem is hívatott. Ott álltam Ruszti mellett és Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, még véleményt is mondottam. Néhány hét múlván azt látom, hogy nemcsak a rabok közt vagyok az első, hanem a szabad ravók között is megkülönböztetnek.

Az boldog időszak volt az életemben. A rabok már köszöntek nekem is, mint az uraknak, a szabados ravók, mintha ők volnának a rabok, s én a szabad, úgy viselkedtek. Mindenki azt jósolta, hogy Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint Oresztész, aki szintén rongyos rabszolga volt, hozzám képest tökkolop, s hogy páválkodik a hun mágnások között!

Csáthékhoz mindig estennen hívattak, mikor már a hivatali munkámtól elszabadultam. Olyankor beszélgettünk is. Miről? Mindig csak Atilláról. Kik jártak nála? Mit mondtak? Mit felelt? Ha tetszetőset beszéltem Atilláról, Emőke szeme csupa öröm volt. Búcsúzáskor a kezét nyújtotta: - Megcsókolhatod.

A patríciusné látva, hogy milyen öröm nekem az a kéznyújtás, egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott.

- Megcsókolhatod - mondta ő is hunul.

Azon aztán könnyezésig nevettünk.

Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott ült a szobában az anyja is vagy Dzsidzsia vagy más nőcseléd. A kölykek is ott csintalankodtak. Meg kellett elégednem azzal, hogy látom, és hallhatom a szava zenéjét.

Elmenetelemkor többnyire Dzsidzsia kísért le a mécsessel a lépcsőn, és ő zárta be az ajtót.

Mindig boldog szívvel váltam meg Emőkétől. Mert mikor jó éjszakát mondtam, sorra kezet csókoltam nekik - már a patríciusnénak is -, s olyankor magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.

Hát annyira kábult voltam olyankor, hogy már a lépcsőn nem is szóltam Dzsidzsiának, csak amikor jó éjszakát mondott, akkor ocsúdtam föl.

Egyszer aztán megszólított:

- Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem fordítasz hátat.

És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:

- Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.

És akkor kezet nyújtottam neki.

 

61

Havonként egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, amelyre a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. Akinek több felesége volt egynél, azt vitte el, aki több fiat szült neki.

Azon a télen engem is beszólítottak az első vacsorára. Na, nem vendégnek, nem: Atillának sok előkelő rabja volt - azok mögé kellettem tolmácsnak.

Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, bal oldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.

A királyasszonyok mellett a vendég királyok ültek meg azok a rab hercegek, akiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.

A nők abban a fehér hun viseletben voltak, amelyben Atilla nászakor láttam őket; fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog. Piros saru a lábukon.

A férfiak ruhája különféle színű kamuka, atlasz és bársony. A csizmájuk szintén piros.

A termet ezernyi viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.

Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék vagy hamvas bársonyruha. Gyűrűt se visel.

A vacsora csendben kezdődött. Csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharát, és így szólt:

- Köszöntöm a családomat. Az én családom a hun nemzet. Isten szeressen bennünket!

Akkor mindenki fölkelt, és ivott a király egészségére.

A zene szólt a vacsora folyamán, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott föl, hol a másik, és mondott rövid köszöntőt. Hallottam Oresztésztől, hogy azelőtt, Rof király idejében hosszú köszöntőket eresztettek a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy közbevágott:

- Elég! Másnak is hagyj szót!

Azóta mindenki rövidre fogja a mondókáját.

A harmadik tál étel után elhallgatott a zene. A teremben halk és vidám társalgás zsongott.

Az én szemem persze egyre Emőkén járt. Ott ült ő két idegen királyfi között, és az átellenes szomszédjaival is beszélgetett.

Azután az asztalt elbontották, s addig a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.

Atilla aztán intett a zenészeknek.

Mindig ő kezdte a táncot. Az már nem rang szerint történt, hanem amint eszébe jutott.

Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.

A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy akik legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak táncra.

A hun tánc nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdődik. A táncosok eleinte csak egymás kezét fogják, később szembe állnak egymással, és egymás szemébe nézve ringatódznak.

Láttam Emőkén, hogy boldog. A szeme szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan táncolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a lelkemet, amint ott lebegett akkor Atilla karjain, álomalakká vált, akinek földönléte, mint a délibáb.

A táncosok tánc közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikónak nyújtotta a kezét, annak a szőke germán királyleánynak, akit Rika asszonynál láttam.

Egy szélső oszlophoz támaszkodva néztem őket. A tánc szép volt. Látszott rajtuk, hogy nemcsak a testük táncol, hanem a lelkük is.

Atilla előttem járta a táncot. Ahogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék szeme boldogan nyílik Atillára, s Atilla szeme is visszamosolyog reá.

 

62

Másnap híre futott a palotában, hogy Atilla követeket indított reggel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét a leánynak.

Csakugyan utaztak el a főurakból, Csáth, Dorog és Orgovány is köztük. Senki se tudta, hogy hova.

Én nem sokat gondoltam velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turciling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunára, és várják meg Atillát; a tavaszon Konstantinápolynak indulunk.

Az új császár ugyanis, Marciánusz - egy kemény nyakú, vén katona - még a katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:

"Aranyat csak a barátaimnak adok. Más csak vasat várhat tőlem."

Amire Atilla még rövidebben válaszolt:

"Vasra én acéllal felelek."

Azonban akkor már nyugatnak állott a rudunk. Marciánusz várhatott. Az idő csak most érkezett reá.

- Mához egy évre - mondta Atilla egy este -, ott ebédelünk Marciánusznak a palotájában, s vele hordatom magam elé a tálakat.

Hát mondom, azon a napon is sokat dolgoztam.

Este ismét a patríciusasszony izent át, és én fáradtan is szívesen siettem hozzájuk.

Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné sem aludott még eleget az éjjeli mulatság után - korán lefeküdt.

Emőke azonban velünk maradt.

A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy idő szakadjon, amikor Emőkével beszélhetek.

Dicsekedni óhajtottam, hogy nincs olyan nap, amelyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim nagyszép minden jóval biztatnak. Konstantinápolyban pláne én leszek a vezető. Atilla mellett harcolok. Ezt a mondást: Attila mellett harcolok, különösképpen elkészítettem előre, hogyan ejtem ki. Emőke tudja, mit hordoz ez a mondás. A jövő gyönyörű képét: gazdagságot, méltóságot, mennyországot!

Jókedvem volt. Tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halványságát arra tudtam, hogy nem aludt eleget. Dicsértem a táncát, a ruháját, s közben megírtam a levelet is a patríciusasszony férjének.

No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved, és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad a sanyarúságban.

- Asszonyom - mosolyodtam el -, amióta itt vagy, meghíztál. A sanyarúságban.

Ásított.

- Nem tudom, hogyan van - felelte -, de magam is tapasztalom, hogy szűkül a ruhám.